Dávid György

Soha nem használok fotókat, nincsenek modellek, nincs másolás. Nem a valóságot dokumentálom, hanem egy belső képet vetek papírra. Úgy gondolom, a valódi művészethez szükséges, hogy az ötlet és az érzés tisztán, kompromisszumok nélkül, bennem szülessen meg. Ezért nem dolgozom megrendelésre sem, mert ebben az esetben más szemével kellene látnom a világot. Egy képzeletbeli utazásra hívom a nézőt a saját kitalált világomba; egy olyan kalandra, ahol a gépnek lelke van, a tájnak pedig titka.

Az alkotásaim dinamikusan, de elmélyülten születnek. Alkotói nyelvem alapja a történetmesélés, melyet klasszikus képregény és illusztráció formájában elevenítek meg.

A ceruzám nyomán életre kelő világ a fiktív, indusztriális járműtervezés (concept art) és a Dieselpunk/Steampunk esztétika határán mozog. Ezek nem létező járművek: robusztus, túlzó formájú, retro-gépészeti elemekkel és kőkemény kontúrokkal ellátott koncepciótervek és ipari illusztrációk, amelyek egy alternatív, füstös indusztriális kor előtti tisztelgések. Ezek a gépek olyan fantasztikus tájakon és képzeletbeli enteriőrökben (imaginary landscapes) robognak, amelyeket a tiszta képzelet épített fel.

Amikor karaktereket rajzolok, nem az anatómiai pontosság számít, hanem a Tronie — az arc által közvetített tiszta szituáció és nyers kifejezés, ahogyan azt a holland mesterek, Vermeer vagy Rembrandt tették. Számomra különösen fontos a figuráim tekintete és az általuk közvetített érzések.

Alkotásaim miniatűrök (10x15, 15x20 cm) és nagyobb lapok formájában öltenek testet. Ha egy kész rajz elindít bennem egy gondolatot, saját kezűleg írok mellé egy rövid, rejtélyes, humoros vagy elgondolkodtató történetet. Ha nem születik mellé szöveg, az nem hiány: az a néző kiváltsága, hogy felépítse a saját narratíváját.

A szakma a világomat Zórád Ernő, a „Tabán festőjének” precizitásához és Gross Arnold varázslatos, részletgazdag, mesei univerzumához hasonlítja.